Részlet Kiss György tanulmányból (KGy, Hatvan, 2011).
Nagybányán születtem 1941. január 13.-án, otthon, mert olyan kemény tél volt, hogy a lovas szán sem tudott befordulni az utcánkba a magas hótól. Szülővárosomban végeztem az általános iskolát és itt is érettségiztem. Egyetemi tanulmányaimat Kolozsváron fejeztem be 1963-ban, német-magyar szakon. A hatvanas évek elején kialakult politikai események – a berlini fal felépítése 1961 augusztusában vagy a 1962 szeptemberében kirobbant kubai rakétaválság – leszűkítették elhelyezkedési lehetőségeinket, mert háttérbe szorult az idegen nyelvek tanítása az iskolákban. Az üres állásokra történő kinevezéskor már csak a második szak, az én esetemben a magyar nyelv és irodalom jöhetett számításba. A dolgok rendje szerint előbb a magyar főszakosok, majd a mellékszakosok választhattak maguknak munkahelyet.
A szabad tanári állások szűkössége miatt a szülővárosomtól körülbelül 100 km-re eső kicsi faluba, a Nagykároly melletti Gencsre kerültem egy általános iskolába. Az iskolába 1963. november 4-én érkeztem, addig ugyanis katona voltam. A tanév végéig sok tantárgyat tanítottam. Tartottam sport és énekórákat, de helyettesítettem biológiát, matematikát és román nyelvet is, amikor a kollegáim betegszabadságon voltak. Az igazgató és néhány idősebb tanár mellett több fiatal alkotta a tantestületet, akikkel hamar összebarátkoztam. Jól éreztem magam a társaságukban és nem okozott gondot, hogy egyszer magyarul, másszor románul folyt a beszélgetés. A következő tanévtől kezdődően magyar nyelvet és irodalmat tanítottam ötödiktől nyolcadikig. A Gencsen eltöltött évek során sikerült megismernem a falu apraját és nagyját egyaránt. Utolsó éves egyetemista koromban egy jégkorongozó csapat kapusa voltam. Gencsre kerülve minden épkézláb gyereket és mozgásigényes ifjút rávettem a korcsolyázásra. Amikor befagyott a falu közepén elterülő kacsaúsztató, mindenki a jégen csúszkált. Még ma is sok ismerős emlegeti a parázs mérkőzéseket.
1964-ben megismerkedtem leendő feleségemmel, aki matematikát tanított az iskolában. 1966ban összeházasodtunk és Nagykárolyba költöztem, ahol feleségem szülei egy szobát adtak át nekünk a lakásukból. Ettől az évtől kezdve – más közlekedési eszköz hiánya miatt – kerékpárral ingáztunk Gencsre télen és nyáron.
1970-ben feleségemmel egyszerre, megüresedett tanári állásokat pályáztunk meg és nyertünk el Nagykárolyban. Ő matematika órákat kapott egyik általános iskolában én pedig német és magyar órákat a város gimnáziumában. A román anyanyelvű osztályokban német nyelvet, a magyar osztályokban németet és magyar nyelvet tanítottam. Tanulságos és élménydús volt számomra a gimnáziumban eltöltött 19 tanév. 19 alkalommal vonultak el előttem ballagó diákjaim a Gaudeamus igitur dallamára. Abban az időben még nagyon gazdag és változatos programok színesítették az iskolán kívüli tevékenységeket. Volt a gimnáziumnak énekkara, színjátszó- és tánc csoportja, kézilabda, labdarugó és tenisz csapata. Évente egyszer iskola- kiránduláson vett részt mind az ezerötszáz tanuló és a teljes tantestület. 68 tanár tanított a gimnáziumban. Nagyon könnyen lehetett mozgósítani a tanulókat a nyári szünetben többnapos kirándulásokra. Mivel Nagykároly sík vidéken terül el, a gyerekek mindig a hegyekbe vágytak. Szülővárosom, Nagybánya környékének összes hegyeit, folyóit, forrásait és sátorozásra alkalmas helyeit ismerve, nem okozott gondot többnapos sátorozásokat szervezni a tanulók számára. Mi ezt vadkempingezésnek neveztük, mert mindig ott vertük fel a sátrakat, ahol szép volt a környezet és forrás vagy patak csordogált a közelben. Hátizsákban vittünk mindent: a lisztet, a sót, a szalonnát, a krumplit, konzerveket, a váltó ruhát és a takarókat, mert a hegyekben nem lehetett élelmiszert vásárolni és hűvösek az éjszakák. Ilyenkor együtt sütöttünk, főztünk magunknak. Az egymásra utaltság napjaiban nagyon közel lehetett kerülni a gyerekekhez. Ezek a kirándulások mélyen bevésődtek a tanulók emlékezetébe és az érettségitalálkozókon 30- 35 év távlatában is szívesen elevenítenek fel egy–egy emlékezetes eseményt.
A nagykárolyi gimnáziumban 19 évet és három hónapot tanítottam. Ez idő alatt született meg és nőtt fel a két gyermekem. A lányom 1967-ben, a fiam pedig 1973-ban született. Őket is tanítottam. Úgy hozta a sors. Nem volt más választási lehetőség, abba a gimnáziumba jártak, amelyikben én tanítottam. Néha kellemetlen volt a sűrű szerepváltás, otthon apa vagyok, az iskolában pedig tanár. De azért mindig megbeszéltük a gyerekekkel, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet, mert én elsősorban apa voltam. Éppen ezért a német nyelvet sem tanítottam meg nekik, úgy ahogy szerettem volna, mert nem tudtam szétválasztani a két szerepet. Míg kisebbek voltak, addig néhány közhasználatú témát megtanultak németül, de ha komolyabb dolgokat kellett megbeszélnünk, akkor anyanyelvünket használtuk. Ma már több nyelven beszélnek. Az unokáimmal is beszélgetünk németül, de amikor játszunk, vagy kirándulunk, akkor nagyapa vagyok és nem a tanárjuk. Több rokon gyermeket tanítottam ebben az iskolában. Volt két unokahúgom, akik reggel iskolába menet, beszaladtak hozzánk, benyitottak az ajtón és beszóltak, hogy” Józsi, ma ne feleltess!” Elnéztem nekik időnként. Több alkalommal bíztak rám osztályfőnöki feladatokat nappali vagy esti osztályokban magyar vagy román tagozaton, rövid ideig a német tagozaton is helyettesítettem egyik kolleganőmet. Néha nagyon nehéz feladatnak bizonyult a tanárok számára kötelezővé tett ideológiai nevelés. Tanár és diák tudatában volt annak, hogy ez elmaradhatatlan része az órának. Cinkostársakká váltunk ilyen alkalmakkor. Tettük a dolgunkat fegyelmezetten és megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, ha a színjátéknak vége volt. Nagykárolyi tanítványaimmal gyakran összehoz a sors az érettségi találkozók vagy a városba tett alkalmi látogatásaim során, de találkoztunk már Nagykárolytól messzire eső németországi városokban és sokkal itt Magyarországon is. Van köztük középiskolai és főiskolai német nyelvtanár, tolmács Németországban és itt, Magyarországon, sőt még németül miséző diakónus is Stuttgartban.
1989 decemberében rokonaink támogatásával Magyarországon, Hatvanban, anyósom szülővárosában telepedtünk le. Tanári tevékenységemet egy Fáy Andrásról elnevezett gépészeti és műszaki szakiskolában folytattam Budapesten. Nyolc éven át tartó ingázás alatt egyszer fordult elő, hogy becsengetés után érkeztem az iskolába, de akkor a jeges útviszonyok miatt késett a busz. A Fáyba – szakmaiságából adódóan – csak fiúk jártak. Számomra szokatlan volt, hogy csak fiúkat kell majd tanítanom, mert a vegyes iskolákban visszafogottabbak az indulatok.
A diákok között sok olyan gyerek volt, aki valóságos megszállottja volt ennek a szakmának. Csak erről lehetett velük beszélni. Motiváltak voltak, megvolt bennük a belső ösztönzés az idegen nyelv elsajátítására. Az új technológiák megismeréséhez idegen nyelv ismerete kellett.
Az iskola legjobb tanulói jutalomként részt vehettek minden évben egy németországi tanulmányi kiránduláson, ahol megismerkedhettek a német autógyártás központjaival. Jártunk az AUDI, a BMW és a MERCEDES gyárakban, de felkerestük az autóvillamossági üzemekben működő tanműhelyeket is. Többször jártunk a donauwörthi helikoptergyárban.
1998-ban lehetőség nyílt elhelyezkednem Hatvanban, a Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskolában. Az új munkahelyen új körülmények közé kerültem: szokatlan volt számomra a csendesebb gyereksereg, az iskola tanulóinak létszáma 550 körül volt. A megközelítőleg negyvenes létszámú osztályokban kevés fiú volt, közös tanáriban gyűltek össze kicsengetés után a tanárok. A tanáriban bepillantást nyertem más szakosok iskolai problémáiba, több szempontból is meg lehetett közelíteni egy beszédtémát. Közösen lehetett választ keresni a felmerülő kérdésekre. A tanáriban elhangzó vélemények során átfogóbb képet lehetett alkotni az osztályokról vagy egy – egy tanulóról. A tanulók zöme a közeli falvakból, községekből vagy kisvárosokból ingázik Hatvanba. Órák után mindenki siet a buszhoz vagy az állomásra. Kötetlenebb beszélgetésekre kirándulások, múzeumlátogatások vagy az évente megrendezett iskola napokon lehetett sort keríteni. Ebben az iskolában is sikerült több alkalommal hosszabb vagy rövidebb kirándulásokat szerveznem diákoknak és tanár kollegáknak egyaránt. A végzős diákoknak több éven át nyelvgyakorlással egybekötött kirándulást szerveztem Sopronba és Bécsbe. A vállalkozóbb szellemű fiúkkal télen is rendeztünk kétnapos sátoros kirándulásokat, úgynevezett csillagtúrákat a Mátrába. Kollegáim számára Ausztriába, Erdélybe, a Felvidékre, Krakkóba, Dalmáciába és Isztriára szerveztem rövidebb–hosszabb városnéző túrákat. 2000-ben nyugállományba vonultam, de egyéni vállalkozóként továbbra is a Széchenyiben tanítok.
A nagykárolyi szőlőben vásároltunk valamikor egy közepes nagyságú telket, amelyet családom segítségével fehér szőlő fajtákkal és gyümölcsfákkal telepítettünk be. Azóta a szőlőművelés kedvenc szabadidő programommá vált. Itt Hatvanban, szintén a saját szőlőmben vagyok a gazda. A szőlőben, a garázsban berendezett barkácsműhelyben vagy a házunkhoz tartozó kertben végzett munka egyre inkább a szabadidőm kellemes eltöltésévé válik és gyakran életem legélvezetesebb része. A szőlőben, a műhelyben vagy során, vagy hosszabb gépkocsivezetés közben elsősorban a megtett útközben átélt élmények válnak fontossá és nem a cél. Legjelentőségteljesebb sorsemlékeimet, érzelmi és szellemi élményeimet családom körében éltem át. Életem és pedagógusi pályám minőségét a családi közösség biztosította. Csíkszentmihályi Mihály, neves erdélyi származású pszichológus egyik gondolatával zárom eddigi pályafutásom bemutatását: „Amikor egy családnak van közös célja és nyitva állnak a kommunikációs csatornái, … akkor az élet a családban örömteli áramlattevékenység lesz.” Szerényen kiegészíteném ezt a gondolatsort azzal, hogy az élet részeként minden fajta tevékenység – jelen esetben a tanári tevékenység is válhat örömök forrásává.
Mi egy tanár öröksége? Annyi, amennyi a tanítványai emlékezetében olykor észrevétlenül megmarad belőle. Édesapánk 2020. március 15-ig, a koronavírus-járvány kitöréséig tanította a hatvani gyerekeket, testvérem hírtelen halálát 2 és fél évvel élte túl, édesanyánkkal 60 karácsonyt töltöttek együtt. 2025. március 15-én hagyott itt bennünket.
